Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2010.12.16

III.  A vizsgálat háttere

 

A kábítószer-probléma általában

 

A drog fogalmát a különböző szerzők, kutatók eltérően határozzák meg, ám abban szinte mindenki egyetért, hogy kábító hatású, a tudatállapotot és a kedélyállapotot módosító anyagok, szerek jelenléte egyidős az emberi társadalmak kialakulásával. A különböző, tudatot, érzékelést módosító anyagoknak, szereknek funkciói voltak (és néhány helyen jelenleg is vannak) a különböző korokban és egymástól jelentősen eltérő kultúrákban. Ha droghelyzetképet alkotunk elengedhetetlen, hogy meghatározzuk, mit is értünk a drog fogalma alatt.

A pszichoaktív, tudatállapot módosító szerek egy része a modern társadalmakban élvezeti cikként elfogadottak, fogyasztásuk legális, kereskedelmi forgalomban hozzájuk lehet jutni. Hagyományosan ilyen anyagok az alkohol, a dohány, a kávé, a tea, bizonyos gyógyszerek, illetve ide sorolhatók az utóbbi időben a különböző energiaitalok is. A pszichoaktív szerek másik része az európai kultúrkörben tiltott, illegális anyagok. E kábítószerek csoportosításakor többféle dimenzió mentén számos felosztással lehet találkozni. Esetünkben az illegális kábítószerek csoportjába az ópiátokat, depresszáns szereket (máktea, ópium, morfin, heroin, kodein, metadon), a stimulánsokat (amfetamin, kokain, crack, chat, speed), a hallucinogéneket (hasis, marihuána, LSD, PCP, peyotl, extasy) és a szerves oldószereket (ragasztók, hígítók, csavarlazítók gőzének belélegzése) soroltuk. Ezúttal eltekintünk a manapság igen gyakori és vitatott „könnyű és kemény drogok” megkülönböztetésétől.

 

A KEF feladatát, tevékenységét érintő fejezetben foglalkozunk azzal a dilemmával, hogy vajon az elsőszámú társadalmi problémát jelentő túlzott alkoholfogyasztás, az alkoholprobléma – amely elkerülhetetlenül témánkhoz illő lenne – milyen mértékben szerepeljen a Kábítószerügyi Egyeztető Fórumok által „felügyelt” területek között. E vizsgálat ugyan érinti több helyen az alkoholproblémát, de elsősorban az illegális szerekről, azok használatáról, a veszélyeztetett társadalmi csoportokról, a szerekhez kapcsolódó attitűdökről, és ismeretekről szól.

 

 

A kábítószer-probléma Magyarországon

 

 

 

A tömegesnek mondható méretű szerhasználat, a „drogjelenség” Magyarországon a hatvanas években vált közismert társadalmi problémává, annak ellenére, hogy az első publikációk 1972-ben megjelentek, és az első droghalált még korábban, 1969-ben regisztrálták. A BTK is csak a 80-as évek második felét követően beszél a kábítószer használatról, még évtizedeken át kizárólag, mint súlyos bűncselekmény volt a megítélése. A szerhasználókkal kapcsolatba került néhány elhivatott, szakértővé vált pszichológuson, addiktológuson és lelkészeken kívül senki sem foglalkozott „hivatalból” a megelőzéssel, a kínálatcsökkentéssel, az egészségügyben sem volt kezelési és rehabilitációs protokoll. Az alkoholbetegekkel leggyakrabban együtt, egy helyen ellátott drogfüggők a méregtelenítést követően visszakerültek a problémákkal telített környezetükbe, a beavatkozást nem követte más típusú kezelés, követés. A szülők, a tanárok tehetetlenek voltak a jelenséggel szemben, nem voltak eszközeik, tehetetlenül szemlélték a drogos karriereket a leépülésig, esetleg a halálesetekig.

A rendőrségi felderítések javarészt a hamisított vények és patika-betörésekkel voltak kapcsolatosak, a drogfogyasztókkal hivatalból csak az egészségügyi intézmények dolgozói találkoztak.

 

A nyolcvanas évek végéig a szerves oldószerek inhalálása és az eufóriát okozó gyógyszerek visszaélés-szerű használata volt a jellemző.

A fogyasztáshoz sok esetben gyógyszertári lopás, recepttel való visszaélés társult, hiszen ezek a gyógyszerek vénykötelesként kerültek forgalomba. Éltek is vele, bár sok esetben nem tudatosan, hanem közérzetjavító szerként alkalmazva ezeket a szereket eljutottak az addikcióig, a kényszeres gyógyszerhasználatig (köhögés elleni szerek, fogyasztószerek, nyugtatók, altatók voltak alkalmasak erre).

Népi gyógymódként ismert volt a „nyugtató” máktea főzése, a szárított gubókból főzött tea használata a városokban is gyakori volt. A kilencvenes évekkel megjelentek nálunk is a filmekből, a hírekből már ismert szerek – a heroin, amfetaminok, marihuana, és ezzel a nagy jövedelemmel járó illegális kábítószer terjesztés is.

 

A tisztázatlan fogalmak miatt gyakran összemosódtak (és még ma is) a szereket egyszer kipróbálók, a rendszeres droghasználók és a drogfüggők, a problémás szerhasználók egyaránt „drogosok, kábítószerezők”. Ennek következtében azonos módon elítélték és büntették azokat, akiket csoportosan rajtakapták a kollégium előtti parkban közösen elszívott marihuána miatt, az intravénás heroinistákkal, a családjukat, környezetüket súlyosan károsító, de testi és lelki kóros tünetekkel még nem igazán jellemezhető szerhasználókkal.

 

Az országban a hetvenes évek végétől készültek felmérések a tiltott drogfogyasztás mértékéről, elterjedtségéről. A kezdetektől fogva a legnagyobb módszertani problémát a jelenség stigmatikus volta okozta, a szerhasználók rejtőzködő magatartása, a csoportjaik szeparáltsága. Ráadásul a fogyasztók relatívan alacsony száma miatt a vizsgálatokhoz nagy minta szükséges, amely magas költségekkel jár.

 

 

 

A jelenleg használatos, nemzetközi egyezményekkel egységesített vizsgálati módszer elsősorban arra alkalmas, hogy az életprevalenciát (az eddigi életük során legalább egy alkalommal tiltott szert kipróbálók arányát) mérjék a leginkább veszélyeztetett korcsoportokban. Ez a módszer az országok közötti összehasonlíthatóság mellett arra alkalmas, hogy évente ismételt adatfelvétellel a tendenciákat, a változások irányát pontosan jelezzék. Számtalan regionális és speciális csoportokra fókuszált vizsgálat készült a hazai műhelyekben, óriási a szakirodalma a jelenség orvosi, jogi, pszichológiai és szociológiai aspektusából készült kutatásoknak, s ezek egyre jobban segítik a probléma sokoldalú megértését.

 

Évente 2001-től a Nemzeti Fókuszpont és a Nemzeti Drogmegelőzési Intézet együttműködésével megjelenik az aktuális „Éves jelentés”. A 2008-as adatok vonatkozásában a Nemzeti Drog Fókuszpont gondoskodott a kábítószer-helyzetet korrektül leíró hazai adatok gyűjtéséről, valamint nemzetközi jelentésadási kötelezettségeink teljesítéséről. Miután ez a „jelentés” közismert és bárki számára hozzáférhető, ezért eltekintünk a hazai droghelyzet részletes jellemzésétől, csak azokat a legszükségesebb tudnivalókat közöljük, amelyek segítenek a területen tapasztaltak értelmezéséhez:

 

-          A felnőtt népesség valamivel több, mint egytizede fogyasztott eddigi élete során valamilyen tiltott szert, (közöttük az éves prevalencia érték 4,4%, az előző havi pedig már alig-alig mérhető: 1,6%)

-          A legtöbben kannabisz származékot fogyasztottak.

-          A felnőttek átlagosan 19 évesek voltak, amikor találkoztak az első szerrel, bár közülük minden második szerkipróbáló még nem volt 18 éves ekkor.

-          A jelenleg 14-16 éves generáció közel egynegyede már legalább egyszer kipróbált valamilyen tiltott szert.

-          Az első szer kipróbálásának leggyakoribb életkora dinamikusan lecsökkent, ma már 14-15. év.

-          A fiatalok között leggyakrabban használt szer a marihuána.

 

 

Tendenciák Magyarországon

 

A droghasználati célból történt fogyasztás összesített prevalencia értéke a kilencvenes évek második felében dinamikusan megemelkedett, az új évezred első éveiben stagnálás mutatkozott, majd – elsősorban a marihuána elterjedésének köszönhetően – ismét enyhén emelkedni kezdett. Ugyancsak az utóbbi években, kis mértékben nőtt az alkalmi kipróbálókkal szemben a rendszeres droghasználók aránya. Nemek szerint a fiúk, lakóhely szerint a fővárosban élők a leggyakoribb fogyasztók. Ismertekké váltak a leginkább veszélyeztetett csoportok: pl. az iskolai képzésből idő előtt kimaradt, az állami gondoskodás alá vont intézetekben élő fiatalok, a szakmunkástanulók, bűnelkövetők. Az élménykereső mentalitás tipikusan ott húzódik a „bulizó” életvitel mögött, a szórakozás gyakorisága erősen összefügg a fogyasztás esélyének növekedésével.

 

A drogfogyasztókhoz kapcsolódó attitűdök

 

A felnőtt népesség körében a drogfogyasztók képezik a legkevésbé tolerált társadalmi csoportot Magyarországon. A polgárok nem tesznek különbséget a szereket kipróbálók és a rendszeres droghasználók között, erősen helytelenítik mindkét gyakoriságot. Ismert az egészségügyben dolgozó pszichiáterek, addiktológusok drogfüggőkhöz kapcsolódó attitűdje. Egy vizsgálat során megkérdezett orvosok többsége (83%), akik közül minden második rendszeresen drogbetegeket is ellát, nem szívesen kezel (kezelne) drogfüggő beteget. A fiatalok egyharmada a fogyasztókkal szemben negatív, elutasító érzésekről számol be, a többiek különböző mértékben elfogadóbbak.

 

 

 

A drogprobléma megközelítésének lehetséges aspektusai

 

Evidenciaként ismert megállapítás szerint a kábítószer probléma multidiszciplináris jelenség, ezért komplex megértéséhez és vizsgálatához multifaktoriális eszközöket kell alkalmaznunk, vagyis a különböző tudományterületek csak egymással összhangban, egymást kiegészítve tudnak eredményt elérni. Az egyes tudományágak önálló vizsgálatokat végeznek sajátos megközelítési formáik, eszközeik és látásmódjuk alapján, s ezt természetesnek kell tekintenünk. Akkor járunk el helyesen, ha széles körben tájékozódunk, s ítéleteinket nem részismeretekre alapozzuk.

 

A szomatikus megközelítés alapján a droghasználó, és drogfüggő beteg, a problémája testi, biológiai eredetű. A genetika, az agykutatás, a neurobiológia ad magyarázatot a betegek állapotára, s a segítséget is ezek a tudományterületen létező ismeretek alapján lehet adni.

A pszichológiai modellt követők szerint a droghasználat előzményeit az egyének pszichológiai jellemzőiben kereshetjük és találjuk meg, ezért maga a betegség vagy szerhasználat is a pszichológiai beavatkozások eredményeként szüntethető meg.

Morális modell mondható a legkevésbé tudományosnak, mégis erősen jelen van a közgondolkodásban. E vélemények szerint a kábítószer probléma erkölcsi probléma, az egyén erkölcsi és akaratgyengeségének következménye – a nonkonformista magatartás jele, s a megoldás az, ha a megtévedttel elfogadtatjuk a társadalmi normákat, akár erőszak árán is.

Alig különbözik a kriminalizációs modell az előzőtől. Hívei a kábítószer fogyasztást bűncselekménynek tekintik, és az igazságszolgáltatás eszközeit és intézményeit tartják elsősorban alkalmasnak a probléma kezeléséhez.

A szociológiai megközelítés a kábítószer problémát társadalmi jelenségként definiálja, a fogyasztást indokolható, magyarázható reakciónak, a társadalom működésének zavaraira adott válasznak tekinti. Ilyenek – többek között - a társadalmi szolidaritás hiánya, az anómia, a státusinkonzisztencia jelensége, a társadalmi folyamatok átláthatatlansága, bizonytalanságok az életutak, a jövő tervezhetőségében.

 

Miután a drogfogyasztó biológiai és egyben társadalmi lény, a különböző tényezők egymással szoros összhatásban fejtik ki hatásukat, emiatt a droghasználatot meghatározó tényezők között figyelembe kell a szer fajtáját, a droghasználó személyiségét és a fogyasztás fizikai, társadalmi kontextusát egyaránt. Az eltérő körülmények, a jogi környezet, az ellátórendszer és a társadalmi környezet együttesen hatnak, és befolyásolják a droghasználatot. A drogfüggő beteg valóban orvosi segítségre szorul, gyógyszeres kezelésre, az elvonási tünetek enyhítésére. De minden esetben szó van valamilyen pszichés problémáról is, mentális betegségről, egyensúly hiányról, ezért lelki betegségben is szenved. A droghasználó társas közege is érintett a problémában, ezért a szociális gondok orvoslása nélkül nem eredményes a terápia.

 

Nemzeti Stratégia és a Kábítószerügyi Egyeztető Fórumok megalakulása

 

A hosszas előkészítő munkát követően 2000 végén fogadta el az Országgyűlés az első Nemzeti Stratégiát, amely alapvetően új szemlélettel, konkrét feladatokkal, szervezeti változások meghatározásával hosszú évekre meghatározza a teendőket. A stratégia négy fő területet sorol fel, amelyek azonos fontosságúak, egyidejűleg valósítandók meg a kábítószer probléma csökkentése érdekében.

-          a társadalom váljon érzékennyé a drogprobléma iránt, a helyi közösségek növeljék problémamegoldó készségüket

-          esélyt kell teremteni arra, hogy a fiatalok képesek legyenek a drogok visszautasítására

-          segíteni kell a drogokkal kapcsolatba kerülő és a drogokkal küzdő egyéneket és családokat

-          csökkenteni kell a drogokhoz való hozzáférés lehetőségét

 

Látható, hogy azonos súllyal kezeli az anyag a prevenció, a gyógyítás, a kínálatcsökkentés és a társadalmi szintű érzékenység felkeltését és a közösségek aktivitásának növelését a drogprobléma visszaszorítása érdekében. Ez utóbbi cél megvalósítása érdekében alakult meg a KKB – a legfelsőbb, miniszteri szintű bizottság, annak operatív szervezete a Kábítószerügyi Helyettes Államtitkárság, a Nemzeti Drogmegelőzési Intézet, mint szakmai háttérszervezet, és a lokális Kábítószerügyi Egyeztető Fórumok, mint a helyi intézmények és társadalmi szervezetek erőforrásait egyesítő Fórumok.

 

 

E szervezetek megalakulását a helyi önkormányzatok döntő többségében fontosnak tartják és támogatják. A csekély számú szkeptikus vélemény szerint vannak sokkal fontosabb, társadalmi szinten jelentkező gondok, mint például az alkoholizmus, amely sok család életét teszi tönkre, sok gyerekkorú és fiatal életesélyeit rontja. A megalakuló KEF-ek, működésük első időszakában kizárólag az illegális szerhasználat elterjedtségével, a drogscénával kell, hogy foglalkozzanak. Ez a jelenség az, amiről nincsenek információik, vagy ha vannak is, azok szűk körben ismertek. Nincs semmilyen kommunikáció a drogokkal, droghasználókkal kapcsolatba kerülők között, ezért mindenek előtt a párbeszéd lehetőségét kell megteremteni az eredményes beavatkozás érdekében. Előbb-utóbb azonban elkerülhetetlen az, hogy más egészségkárosító jelenséggel is foglalkozzanak a Fórumok, hiszen éppen azok az intézmények, szervezetek, személyek alkotják a KEF-eket, amelyek rálátással, hatással bírnak más egészségkárosító magatartás-formák okozta problémákra is. Legérzékelhetőbben a prevenciós munkát folytatók esetében igazolható ez, hiszen a droghasználat megelőzését szolgáló prevenciós tevékenység abban az esetben a legeredményesebb, ha nem csak az illegális szerek, hanem a legális szerek és más káros viselkedésformák megelőzését is szolgálja, tehát nem drogmegelőzési program, hanem u.n. egészségfejlesztési program.

 

 

Az említett Nemzeti Stratégia lejárt, s az újabb programot 2009 decemberében fogadta el a Parlament, ez alkalommal többségi szavazattal. Az ellenzék legfőbb kifogása az új tervezettel kapcsolatban az volt, hogy nagy teret nyit az ártalomcsökkentésnek, a fenntartó kezelésnek és nem elég szigorú a BTK a terjesztőkkel és használókkal szemben.

A szakmai és civil szervezetek támogatták a stratégia elfogadását, szerintük az korszerű, megelőző és gyógyító szemléletű. Az alacsony küszöbű szolgáltatások kiépítését rendkívül fontosnak tartják, hiszen ezzel nyílik lehetőség a kapcsolatfelvételre, vagyis nő az esély a szerhasználók kezelésbe juttatására.

 

 

 

A KEF-ek lehetőségei a lokális droghelyzet felmérésében

 

A KEF tagjai elsőként, a Nemzeti Stratégia ismeretében, a helyi teendők meghatározásával megfogalmazzák „küldetésüket”, legfőbb céljaikat és feladatukat. A helyi droghelyzet feltérképezése nélkül a feladatok kijelölése mindössze hipotéziseken alapulhat, s ez előre vetíti a későbbi beavatkozások alacsony hatásfokát. Így természetesnek tekinthető, hogy a frissen megalakuló, vagy akár a régebben működő KEF-ek munkatervében is szerepel a különböző módon megfogalmazott, (pl. drogtérkép készítése, drog-érintettségi vizsgálat, a drogok elterjedésének és használatának feltérképezése, a veszélyeztetett populáció attitűdjének, nagyságának megismerése stb.) de végül is azonos tartalmat jelentő helyzetkép elkészítése. Ha abból a feladatból indulunk ki, hogy a Nemzeti Stratégia három fő-csapásiránya (megelőzés, kínálatcsökkentés és kezelés) a helyi stratégiában is hasonló módon fogalmazódjon meg – a szükséges helyzetkép elkészítése rendkívül bonyolult, összetett feladat.

 

Mindenekelőtt tisztázni szükséges, hogy mely információk elegendőek ahhoz, hogy a KEF-ek pontosan és autentikusan meg tudják határozni feladataikat. A jó kérdések felvetése azonnal azzal a problémával párosul, hogy vajon milyen társadalomkutatási módszer vagy más módszerek alkalmasak arra, hogy megbízható és érvényes válaszok szülessenek kérdéseinkre. Vajon ismerik-e a KEF tagok a szükséges információk beszerzéséhez alkalmazható módszereket, van-e idejük és főleg anyagi lehetőségeik arra, hogy elvégezzék ezt a munkát?

 

A helyzetfelmérést az eddigi gyakorlatban túlnyomórészt a „survey” (kérdőíves adatfelvétel + számítógépes feldolgozás) technika alkalmazásával kívánták a KEF-ek végrehajtani, még azokban a városokban is, ahol a vizsgálathoz szükséges anyagiak és szellemi kapacitások nem álltak rendelkezésre. Ennek következtében gyakran találkozhattunk olyan vizsgálatokkal is, amelyek nem feleltek meg a tudományosság kritériumainak, ráadásul a vizsgálatok többségében a tapasztalatok nem haladták meg a fiatalok egy szűk csoportjában mért egyszerű életprevalencia értéket, s nem adtak választ a többi kérdéseinkre. Mint láthattuk, a stratégia megszületéséhez szükséges helyzetfelmérés nem kizárólag a droggal érintettek körének és számának konkretizálása, hanem annál sokkal bővebb. Tekintsük át a KEF-ek lehetőségeit a droghelyzet feltárásában:

 

 

 

A KEF személyi összetétele, mint az információk megszerzésének legfőbb feltétele

 

A prevenciós színtérről érkezettek, az egészségügyi intézmények, a rendőrség, a család és ifjúságvédelem szakemberei alkotják a fórum tagjait, hiszen a válogatás feltétele éppen a sokszínűség, a teljes drogscéna lefedése, a különböző szervezetek együttműködési lehetőségének megteremtése volt. A KEF tagjai természetesen rálátással rendelkeznek saját munkaterületükre, tehát üléseik egyféle fókuszcsoportként is értelmezhetőek. Mindenki a saját ismereteit, de egyben ítéleteit és véleményét is hozza az ülésekre. A csoport többi tagja természetesen egyfajta kontrollcsoportként vesz részt a munkában, esetenként más nézőpontot képviselhetnek. Ha a fő kérdések megítélésében konszenzus alakul ki, az eleve jó kiindulópontként értékelhető.

 

Kontextus információk, a kutatási eredmények aktualizálása

 

Számtalan vizsgálat folyik hazánkban különböző tudományos műhelyekben a hazai droghelyzetről. A kutatási beszámolók a drogérintettség mellett igen sok információt tartalmaznak a veszélyeztetett csoportokról, a drogérintettekről, a kereslet-kínálati tényezőkről. A legismertebb ismétlődő hazai kutatás, az u,,n, ESPAD eredményei hozzáférhetők, hiszen az „Éves jelentés a magyarországi kábítószer helyzetről” kiadvány tartalmazza ezeket, s a kötet minden Fórumhoz eljut. Az adatok aktualizálása az adott környezetre megerősítheti, vagy korrigálhatja a helyi konszenzusos véleményt.

 

A KEF tagjainak fontos feladata az is, hogy a szakirodalommal, még ha saját munkaterületüktől távol esik, tisztában kell lenniük.

 

 

 

A helyben hozzáférhető adatok, információk beszerzése

 

 

 

Ezek teljes körű ismertetése szinte lehetetlen feladat, hiszen ezek köre településenként jelentősen eltér, hol kevesebb, hol több kontextus információ áll a rendelkezésünkre.

 

A rendőrségi eljárások száma, az elterelésre kötelezettek száma, az ügyészségi vádemelések száma, drogambulancia, addiktológia: kezelési statisztikái, az általános és középiskolákban tartott prevenciós programok gyakorisága, a programokban érintett korosztályok és tanulócsoportok nagysága, a képzett iskolai drogkoordinátorok száma, az év során szervezett prevenciós események a településen stb. – mind ide sorolható fontos adatok.

 

Mindezek beszerzéséhez természetesen megfelelő presztízs szükséges, hiszen a KEF jogosítványai nem terjednek ki a „kötelező” adatszolgáltatásra. Sokat segíthet az is, ha a KEF tagjai közé kerülnek mindazok a kulcsszemélyek, akik pozíciójuknál fogva elérhetik, hozzájutnak a szükséges adatokhoz, és azokat megosztják társaikkal.

 

A megyeszékhelyeken működő fórumok könnyebb helyzetben vannak, mint más városokban alakult szervezetek. A kisebb településeken előfordulhat, hogy sem egészségügyi szolgálat, sem drogambulancia nem működik, de az eljárások, vádemelések számáról sem férnek hozzá adatokhoz, hiszen a megfelelő szervezetek csak megyei szinten vezetnek statisztikákat. A KEF-ek ilyen esetekben nem regisztrálhatják a tendenciákat, nem tudják felmérni a helyi szükségleteket, például a kezelésben, elterelésben jogosítványokkal rendelkező szervezetek kapacitása iránt. Ez a tény a KEF-ek közötti együttműködés szükségességét indokolja, hiszen a megyeszékhelyeken működő szervezetek tudnak ez irányú segítséget nyújtani a kisebb településen alakult KEF-eknek. A regionális, kistérségi szervezetek emiatt jobb hatásfokkal tervezhetnek, mint a kis településeken megalakult KEF-ek.

 

A helyi stratégia sikeres megfogalmazásához leginkább szükséges információ még mindig hiányzik: melyek a fiatalok, különösen a veszélyeztetett korcsoport drogokhoz, droghasználathoz kapcsolódó attitűdjei. Milyen mértékben utasítják el vagy fogadják el az illegális és legális szereket és a droghasználatot, mennyire védettek, vagy mennyire védtelenek a drogokkal szemben. Milyen az illegális szerek használatával kapcsolatos ismeretek szintje? Milyen mértékben része a droghasználat az ifjúsági szubkultúráknak?

 

 

 

 Az iskolai prevenciós igények és szükségletek mérése

 

 

 

 

Mi prevencióról, megelőzésről beszélünk, miközben évről évre nő az egészségkárosító magatartással jellemezhető fiatalok aránya. Az iskolákban történtek ellenére nagyon alacsony a prevenciós programok hatékonysága, hiszen folyamatosan nő az alkoholt kipróbálók, rendszeres fogyasztók aránya, s életkoruk is egyre alacsonyabb. Az illegális szerek életprevalencia értéke is – ugyan csökkenő dinamikával – de évről évre nő. Emellett bőven akadnak adatok más probléma mértékére is. Évente átlagosan 160 tizennégy év alatti lány kényszerül abortuszra, a 15-19 év közötti lányok közül évente átlagosan hétezren esnek át hasonló műtéten, miközben 17 éves korukig a fiatalok 60%-a túljutott a nemi élet kezdésén.

 

Helyesebb lenne, ha nem a megelőzés kifejezést használnánk arra a kísérletre, hogy lehetséges összes eszközünkkel csökkentsük a fiatalok veszélyeztetettségét, tudatosítsuk a veszélyét az egészségkárosító magatartásoknak, növeljük ismereteiket, erősítsük akaratukat a helyesnek ítélt életvitel választására. Talán pontosabb meghatározás a „segítségnyújtás” az egészségtudatos életmód kialakításához. Ezzel eljutottunk „a megelőzés hatékonysága” kérdéséhez, hiszen a szükségleteknek és igényeknek megfelelő segítségnyújtás minőségileg eredményesebb megelőző munkát eredményez. A polémia ellenére a továbbiakban mi is – jobb nem lévén - a prevenció kifejezést használjuk.

 

Az iskolai tevékenységet jól átlátó szakemberek igen pontosan és jól meg tudják fogalmazni az ideális prevenció formáját és tartalmát. Egészségfejlesztéssel, komplex és hosszú távú programokkal lehet a legtöbb eredményt elérni, viszont a személyiségfejlesztés összetett és hatalmas többletmunkával járó feladatát a jelenlegi iskolarendszer egyelőre nem tudja integrálni. Ezt pótolják az alkalmi, egyedi és rövid időtartamú programok, leginkább csak a „lelkiismeretük megnyugtatására, a „feladat kipipálására”. A megelőzés fontosságának vannak harcos képviselői az oktatási intézményekben, de összességében az jellemző, hogy szinte mindenki másként látja a megelőzés lehetőségeit és a szükséges módszereket. Akadnak szép számmal olyan testületek is, akik elégedettek az eddigi tettekkel, elegendőnek és sikeresnek vélik a beavatkozásokat. Úgy látják, hogy az iskola ennél többet nem vállalhat, az oktatás rovására nem lehet bővíteni a prevenciós órák számát.

Az oktatási tárca fontos rendelete miatt (osztályfőnöki órák kötelezően egészségfejlesztési tematikával), a prevenciós programokra történő pályázatok száma miatt ma már jogosan véljük azt, hogy minden iskolában történik valami egészségfejlesztés, egészségnevelés vagy bizonyos egészségre ártalmas viselkedésmódok megelőzésének szándékával. E három kifejezés mást és mást tartalmaz – a komplex személyiség és egészségfejlesztéstől valamely konkrét egészségkárosító viselkedés elleni fellépésig (leggyakrabban a dohányzás elleni akciók, az egészséges táplálkozás melletti agitáció és a droghasználat megelőzése folyik az iskolákban).

 

 

Az iskolai egészségfejlesztési programok teljes feltérképezése, mérése (az adatfelvételi technikák fejlődésével együtt) véleményünk szerint továbbra sem lehetséges, bár egyre többet tudunk az iskolában történtekről – tanárok, egészségnevelők, drogügyi koordinátorokkal folytatott fókuszcsoport beszélgetések, a számtalan iskolai kérdőíves adatfelvétel, a prevenciós szolgáltatók felkeresése és megkérdezése ellenére sem. 

 

 

Ennek okát elsősorban abban látjuk, hogy a szakmában ismert és alkalmazott fogalmak a színtereken még nem ugyanazt jelentik, többek között az „egészségnevelés” és „egészségfejlesztés”, a „holisztikus programok” és általában a „programok”, az „események” és az „egymásra épülő, összefüggő programok” között legtöbbször nincs értelmezésbeli azonosság.

Ez gondot jelent a döntéshozóknak és a népegészségügy állapota miatt aggódó szakértőknek egyaránt. De ha a jelenlegi (sejthető, becsülhető) helyzetet a tíz-húsz évvel ezelőtti állapotokkal hasonlítjuk, akkor a fejlődés vitathatatlan.

 

 

Ma már ott tartunk a folyamatban, hogy a mennyiségi növekedést fel kell, hogy váltsa a minőségi – eredményességi mutatók javulása is. Ennek mérése pedig egyelőre nagyon korlátozott. Amit viszont rövidtávon lehetne tenni a javulás érdekében, az a szükségleteknek és igényeknek megfelelő programok kiválasztása az azonos módon és tömegesen végzett „prevencióval” szemben.

 

 

A megelőzést csak kellő óraszámmal és megfelelő tematikával érdemes csinálni, s erre viszont nem nyitottak az iskolák. Nem biztosítanak elegendő óraszámot, vagyis valójában csak látszattevékenység folyik.

 

A szükséges módszert illetően a leggyakoribb vélekedés az „elriasztás” sikerességéhez kapcsolódik. Az alsó tagozatos diákok a dohányzás elleni propaganda látványos bemutatóit (rákos légzőszerv bemutatását stb.), a felsős diákok a drogprevenciós foglalkozásokon a volt drogfüggők tapasztalatait vélik igazán hitelesnek, miközben akad pedagógus, aki a komplex egészségfejlesztést tartja a legeredményesebbnek. Minden bizonnyal igazuk van, hiszen mindezek a módszerek bizonyos közegben sikeresek lehetnek, máshol inkább kárt okoznak Annak felismerése, hogy a számtalan elérhető program és alkalmazható módszer közül azokat kellene választani, amelyik a leginkább adekvát, és valóban a diákok szükségleteit és igényeit szolgálják – még várat magára. Mi sem indokolja ezt, mint a diákok körében szerzett tapasztalatunk arról, hogy iskolánként – osztályonként jelentős különbségeket mérünk a diákok ismeretei, egészséges magatartáshoz kapcsolódó attitűdjei és főként veszélyeztetettségük mértékében.

 

 

 

 

A „bumeráng-hatás”

 

 

 

Az egészségnevelők az elérhető hatás legnagyobb akadályának azt vélik, hogy a tanulócsoportokban különböző fejlettségű, érettségű fiatalok egyidejűleg találhatók. Ez a leglátványosabban a szexedukációt nehezíti, de az egészségkárosító anyagok használatát megelőzését megcélzó programok esetében is gyakori a félelem attól, hogy néhányan érettségükhöz mérten túl korán kapnak információt, miközben hasonló korú társaiknál a tudnivalókkal már el is késtek. Hasonló problémát jelent, bár súlyosabb kárt okoz az u.n. bumeráng hatás, mint a prevenciós beavatkozások lehetséges következménye.  

 

 

Képzeljük el azt a helyzetet, amikor egy prevenciós program beindulásának feltételéül szabja a szolgáltató, hogy az csak hatásvizsgálattal együtt vezethető be. Ilyen esetben a már említett kérdőív egy blokkját alkalmazzuk az elővizsgálat során, majd az utóvizsgálat során is. Így történt ez több speciális drogprevenciós program esetében. Minél kisebb lélekszámú volt a település, ahol az adatfelvétel megtörtént a program indulása előtt, annál kisebb érdeklődést és ismeretszintet mértünk a felsorolt témák – de legnagyobb mértékben az illegális szerekkel kapcsolatosan.

A prevenciósnak szánt programot követően az utóvizsgálat ismét tartalmazta e kérdésblokkot: mennyire jellemző most az érdeklődés az egyes témakörökben, és milyen ismeretszinttel párosul? Azt tapasztaltuk sok esetben, hogy utóvizsgálat során a drogok iránti érdeklődés jelentősen megnőtt, miközben az ismeretek szintje alig változott – vagyis az eleinte nem létező érdeklődést a program erősen felkeltette, miközben a kapott információk kevésnek bizonyultak a kialakult érdeklődéshez mérten.

 

 

Az eredmény figyelmeztető jelzés arról, hogy mennyire haszontalan és esetenként akár ártalmas is lehet egy olyan program alkalmazása, amely nem veszi figyelembe az igényeket és szükségleteket. Az elővizsgálat tapasztalata alapján a drogprevenciós programot nem lett volna szabad bevezetni – még akkor sem, ha úgy vélik a pedagógusok, hogy a veszélyeztetettség fennáll.

 

A nagy országos mintával végzett reprezentatív drogérintettségi vizsgálatok alapján tudjuk, hogy a falvakban nincs jelen (vagy nem ilyen formában létezik) az illegális szerhasználat, tehát a tematikában szereplő ismeretek a különböző illegális szerek hatásáról – szándékunkkal teljességgel ellenétes módon - bumeráng hatást értek el -. 

 

A bumeráng hatás mellett a fent említett ellentmondás a korai illetve a késői beavatkozást illetően is viszonylag jól feloldható az igények és szükségletek előzetes felmérésével.

 

 

A tanulócsoportok heterogenitása, mint vélt akadály

 

 

 

Gyakran felmerül a prevenció hatástalanságával kapcsolatban az a vélemény, hogy a tanulócsoportok egyáltalán nem tekinthetők egységesnek sem az ismeretek szintje, sem az attitűdök tekintetében, ezért vannak tanulók, akiknél hasznosul, vannak, akiknél hatástalan a beavatkozás. Természetesen ezt a tényt el kell fogadnunk, de ezzel érvelve a prevenció teljes hatástalanságát igazolni nem tartjuk jogosnak. 

 

 

Nézzük meg történelmi távlatokban ez a tanulócsoporton belüli heterogenitás mennyire volt jellemző, és hogyan módosult.

 

A rendszerváltozás előtti évtizedekben az alapfokú képzés körzetesített volt, vagyis lakóövezetek szerint a kijelölt oktatási intézménybe volt kötelező beiratkozni. Emiatt a kedvező társadalmi és családi pozícióban élő, előnyös helyzetű fiatalok azonos tanuló közösségbe jártak a minden tekintetben kedvezőtlen helyzetű családok gyermekeivel. Ekkor valóban nagy gondot jelenthetett a pedagógusoknak az, hogy az oktatás vagy nevelés kerüljön túlsúlyba a tanévben, ráadásul a tematikát és módszert az „átlagnak” megfelelően lehetett csak megválasztani, ami sem a kiemelkedő képességű, sem kifejezetten rossz képességű (és/vagy hátrányokkal érkező) gyerekek fejlődésének nem kedvezett. Az osztályközösségekbe került deviáns magatartású vagy éppen túlkoros gyerek komoly problémát okozhatott az osztály addigi „szellemiségében”, magatartásában.

A szabad iskolaválasztás kiterjesztése az alapfokú képzésre erőteljes szegregációt, elkülönülést eredményezett. A folyamatok egymást erősítették. A jó hírű, jó felszereltségű, (megfelelő tornaterem, különféle szakkörök, sok számítógép, nyelvtanulás lehetősége stb.) kiváló tanárokat foglalkoztató iskolákból a kedvező státusú családok gyerekei „kiszorították” az oda nem illő diákokat, a hátrányos helyzetű diákokat befogadó iskolákra egyre inkább a rosszabb feltételek, és valljuk be a kevésbé elhivatott, esetleg kiégett pedagógusok lettek jellemzők. Ez a folyamat elsősorban a városokban, nagyvárosokban zajlott le, de az is tény, hogy a kisebb településeken élő „elitebb” státusú szülők is szívesebben utaztatják gyermeküket egy jobb hírű, jobb feltételeket garantáló iskolába, mint ezt tették eddig. Ennek eredményeképpen a homogénebb tanulócsoportok lettek jellemzőbbek, a többször emlegetett egyéni igények és szükségletek a tanulócsoporton belül közeledtek egymáshoz.

Ferge Zsuzsa (2005) a társadalmi egyenlőtlenségekkel foglalkozó tanulmányában pontosabban írja le ezt a jelenséget – igaz más megközelítési szempontból és más céllal.

 

A nyomor átörökítésének egyik lehetséges eszköze a szegregálás. Részben régi rossz tradíciók folytatásaként, és még sokkal inkább a szabad iskolaválasztás negatív hatásaként rohamosan nő az iskolák közötti és az iskolákon belüli szegregálódás. Ilyen – az iskolák közötti – társadalmi elkülönülésre alig van példa a világon. Az OECD legújabb vizsgálata szerint a társult 40 ország között Törökország után Magyarországon a legnagyobb (az államok átlagának több mint kétszerese) az iskolák közötti társadalmi-gazdasági szegregáció. A hazai iskolák már szokatlanul homogének, ha viszont egy iskolán belül van mit szegregálni, akkor ez meg is történik.”

 

Ez a homogenizálódás társadalmi szinten nagy károkat okoz, és a társadalmi esélyegyenlőtlenségeket jelentősen növeli. Talán nem cinikus a következtetésünk: a mi szempontunkból viszont kedvez, hiszen könnyíti a prevenciós munkát.

 

 

 

 

 

 

 

IV. A vizsgálat - az alkalmazott vizsgálati módszer

 

Az NDI szakmai támogatásával kilenc településen, majd a dél-dunántúli régió Kábítószerügyi Egyeztető Fórumai által lefedett települések mindegyikében megtörtént a kérdőíves adatfelvétel a 2008-2009-es tanévben. Az alkalmazott kérdőívet – néhány módosítást követően – az eddigiekben csaknem húszezer diák töltötte ki. A nyert válaszok feldolgozása standard matematikai - statisztikai módszerrel történt, így a nyert adatok összehasonlíthatók. A két kitüntetett korcsoport a 14 és a 16 évesek, vagyis a nyolcadik és a tizedik évfolyamon tanulók voltak. A szervezést és az adatfelvételt általában a helyi Fórum tagjai, vagy képzett kérdezőbiztosok végezték. A rögzített adatok elemzése a „sytax file” segítségével történt meg minden esetben. Az alkalmazott kérdőív a mellékletben megtalálható.

 

Ajkán 12 iskola egyezett bele abba, hogy részt vesz a vizsgálatban. Miután a város a térség – legalább is az oktatási intézmények szerint – központi települése, ezért a középiskolák száma és az ott tanuló diákok száma magasabb a 14 éveseknél. 289 nyolcadikos és 455 tizedik évfolyamos diák töltötte ki kérdőívünket. Az iskolákban 13 és 147 között változott a kérdőívet kitöltő diákok száma. Két iskolában (6 és 3 kódszámmal ellátottak) csak egy-egy osztály került a mintánkba